Honnan származik az étel, amit megeszünk? Ki termesztette az alapanyagokat, és milyen körülmények között? Mennyire van feldolgozva, mennyi adalékanyagot és mennyi tápanyagot tartalmaz? Egyre többen tesznek fel ezekhez hasonló kérdéseket maguknak. A globális élelmiszerrendszerek átlátása ma már gyakorlatilag lehetetlen feladat, de sokszor már akkor is nehézségekbe ütközünk, ha csak egy-egy terméknek vagy alapanyagnak a teljes életciklusát szeretnénk végigkövetni. Nézzünk meg néhány kihívást, amivel szembesülhetünk!

 A mezőgazdaság globalizációja

Hajlamosak vagyunk a globalizációra a modern kor, különösen a 20. század termékeként gondolni – holott maga a folyamat már több ezer évvel ezelőtt elkezdődött, a technológia folyamatos fejlődésével „csak” felgyorsult. Nincs ez másképp a mezőgazdaság esetében sem: a népvándorlások, a felfedezőutak és a kereskedelem folytán a haszonnövények és haszonállatok is folyamatosan jöttek-mentek a földrészek között (gondoljunk csak az amerikai kontinensről érkező növényekre, mint például a burgonya, a kukorica, a paradicsom, a paprika vagy a veteménybab).

A 19. század második felétől kezdve azonban ez a folyamat jelentősen felgyorsult: a mezőgazdasági munkák gépesítése, a műtrágyák és növényvédő szerek elterjedése, valamint az élelmiszer-tartósítás és a szállítás technológiai fejlődése, majd a hibrid fajták és a génmódosítás megjelenése lehetővé tette a nemzetközi mezőgazdasági nagyvállalatok létrejöttét és térnyerését. A mezőgazdaság szerepe fokozatosan megváltozott: az egyre növekvő népesség élelemmel való ellátása mellett egyre fontosabb szempont lett a profit termelése is.

A beszállítók beszállítóinak beszállítói

A globalizáció egyik következménye, hogy az élelmiszerláncok egyre hosszabbak: Magyarországon ma már sokan nem közvetlenül a termelőtől vásárolnak, hanem a sarki kisboltban vagy egy szupermarketben, akik viszont szintén nem közvetlenül a termelőtől veszik az árut, hanem különböző gyáraktól vagy beszállítóktól, akik szintén más beszállítóktól vásárolnak… így egy idő után nehezen követhető, hogy egy-egy termék – főleg ha feldolgozott termékről van szó – pontosan honnan származik.

A mindennapi – fogyasztói – szempontból ez azért jelent problémát, mert elvesztettük a kapcsolatot az étellel, és a gazdával, aki azt megtermeli nekünk. Ennek egyik következménye, hogy túl sokat vásárolunk a boltban (egy átlagos magyar állampolgár évente 65 kg élelmiszert dob a kukába!), a termelőknek pedig egyre többet és egyre olcsóbban kell termelniük, hogy ne essenek ki a versenyből. Kistermelőként egyre nehezebb megélni, hiszen az árak sokszor nem tükrözik a befektetett idő-, energia- és pénzráfordítást. A világ népességének mintegy 70%-át a kistermelők etetik - és mégis ők azok, akik a legjobban megsínylik ezt a versenyhelyzetet, hiszen igencsak véges erőforrásokból gazdálkodnak. Az élelmiszerláncok másik szereplője, aki az elsők közt érzi a saját bőrén a problémákat, maga a fogyasztó, hiszen ki van szolgáltatva a boltok kínálatának, és árainak.

Ipari mezőgazdálkodás

Intenzív vagy ipari mezőgazdaság alatt azt értjük, hogy egy adott területegységen viszonylag nagy energiaráfordítással nagyobb hozamot érnek el. Az intenzív mezőgazdasági rendszerekre nagyfokú gépesítettség, magas anyag- és energiabevitel (pl. műtrágyák, növényvédő szerek nagy mennyiségű használata a növénytermesztésben, és nagy mennyiségű antibiotikum használata az állattenyésztésben), valamint hibrid vagy genetikailag módosított, magas hozamú fajták használata jellemző.

Ezzel több probléma is akad. Az ipari mezőgazdasági rendszerekben például rendszerint csak egy (vagy legfeljebb néhány) faj egy (vagy néhány) fajtáját, változatát hasznosítják. A növénytermesztés általában nagy területen, monokultúrás rendszerben történik, az ültetvények genetikai változatossága pedig rendkívül alacsony. Ezért sebezhetőek a különböző kórokozókkal és kártevőkkel szemben, amiket rengeteg növényvédő szer használatával tartanak kordában. A növényvédő szerek eltüntetik a konkurenciának számító gyomokat és a kártevő rovarokat – de cserébe a hasznosakat - például a beporzókat – is, és sokszor az emberi egészségre is károsak. Az intenzív, folyamatos forgatással járó talajművelés pedig kifejezetten pusztítja a talajéletet. Az ipari mezőgazdasági rendszerek általában úgynevezett ökológiai sivatagok, melyek csak kevés fajnak képesek otthont adni. Arról nem is beszélve, hogy évről évre új területeket alakítanak át ilyen mezőgazdálkodási rendszerekké: minden évben sok millió hektárnyi erdő- és gyepterület élővilága pusztul el örökre.

A mezőgazdasági sokféleségről

Az 1992-es riói konferencia óta eltelt csaknem három évtizedben a biológiai sokféleség – vagy biodiverzitás – fogalma beleivódott a köztudatba. Létezik azonban egy másik, részben ehhez kapcsolódó fogalom is, ami csak mostanában kezd nagyobb hangsúlyt kapni: ez nem más, mint a mezőgazdasági sokféleség vagy agrobiodiverzitás.

A mezőgazdasági sokféleség részét képezi a Földön minden élőlényt felölelő biológiai sokféleségnek: a mezőgazdasági termelésben közvetlenül használt növényeket, állatokat és a mezőgazdasági területeken és közvetlen közelükben található élőlényeket foglalja magába. Az ipari mezőgazdaság elterjedése előtt a Föld különböző tájain, de még egy-egy régión vagy országon belül is a helyi körülményekhez jól alkalmazkodó állat- és növényfajtákat hasznosítottak, melyek külső és belső tulajdonságaikban (pl. a termés formája vagy a betegségekre való ellenálló képesség) egyaránt nagy változatosságot mutattak. Ezeknek a hagyományos állat- és növényfajtáknak a fennmaradása folyamatos emberi tevékenységtől függ, hiszen ha nincs, aki foglalkozzon velük, akkor kihalnak. A 20. század közepétől egyre gyorsabban terjedő hibrid fajták azonban már sokfelé kiszorították őket. Így rengeteg, a helyi körülményekhez és természetbarát tartási módszerekhez jól alkalmazkodó fajta eltűnik, melyek egyrészt önmagukban is értékesek, másrészt pedig a klímaváltozás hatásaihoz jól alkalmazkodó új fajták nemesítésében is nagy szerepük lehet.

Mit tehetünk mi?

A problémákat még hosszan lehetne sorolni, de szerencsére megoldásoknak sem vagyunk híján. Az utóbbi években egyre több kezdeményezés indul, melyek az élelmiszerrendszer különböző problémáinak megoldását célozzák meg. A kacskaringós ellátási láncok problematikájára például többféle megoldás is létezik: hazánkban is egyre jobban terjednek a közösségi mezőgazdasági modellek és a kosárközösségek, de említhetjük a közösségi kerteket és a járvány alatt nagy lendületet vevő balkonkertész mozgalmat is. Az élelmiszer-hulladék csökkentésére és a tudatos vásárlásra rengeteg tippet kaphatunk a Felelős Gasztrohős oldalán. A szezonális táplálkozás előnyeiről előző hónapban írtunk a blogon. A mezőgazdasági sokféleség megőrzése pedig több területen is egyre nagyobb jelentőséget nyer: a lelkes kertészek minden évben igényelhetnek magmintákat a Nemzeti Biodiverzitás- és Génmegőrzési Központtól, vagy akár beléphetnek a Magház Hálózat tagjai közé, akik többek közt tájfajta haszonnövények megőrzésével is foglalkoznak.

Kevés olyan területe az életnek, ami ennyire elemi szinten érinti a világ teljes lakosságát. Az étel megkerülhetetlen része a mindennapoknak – hiszen ennie mindenkinek kell! Így a lehetőségeihez és igényeihez mérten bárki megteheti az első lépéseket egy fenntarthatóbb élelmiszerrendszer irányába. Ne féljünk változtatni, nincs olyan, hogy túl kicsi lépés!

Szerző: Lipka Borbála

Felhasznált források

http://védegylet.hu/elelmiszer-onrendelkezes/

https://courses.essrg.hu/hu/course/a-mezogazdasagi-sokfelesegrol-bevezeto-kurzus/

http://védegylet.hu/az-egyesult-nemzetek-szovetsegenek-harmadik-bizottsaga-jovahagyta-%E2%80%A8az-ensz-nyilatkozatat-a-gazdak-es-mas-videken-dolgozo-emberek-jogairol/

https://portal.nebih.gov.hu/-/nebih-kutatas-kevesebb-elelmiszert-pazarolnak-a-magyar-haztartasok

Képek forrása

http://www.expo2015.org/magazine/en/economy/agriculture-remains-central-to-the-world-economy.html

MagosVölgy