Nyeretlen kétévesek is tudják, hogy a baktériumoknak és a gombáknak sejtfala van. (Gombáké kitinből, baciké mureinből.) Miért fontos ez most? Mert emiatt nem  tudnak fagocitózist végezni, vagyis nem tudnak sejtjeik belsejébe táplálékdarabkákat bekebelezni, hogy ott emésszék meg azokat. De akkor hogy esznek? Hát úgy, hogy emésztőenzimeiket kinyomják sejten kívülre, bele a vakvilágba, reménykedve, hogy az majd ott elemészt valamit, és a tápanyagból valamennyi visszadiffundál hozzájuk. Ezt hívjuk sejten kívüli emésztésnek. (Nem csoda, hogy mi, állatok felhagytunk vele, és feltaláltuk a fagocitózist, de ez egy másik történet.)

 Egy szem szingli sejt számára nyomorúságos egy dolog ez a sejten kívüli emésztés, ezért szeretnek mind a gomabafonalak, mind a baktériumsejtek sokan lenni egyszerre egy helyen: így az emésztésből szanaszét oldódó tápanyagokat valaki biztos fel tudja venni, és  mindegyikük részesülhet az enzimeinek bontási termékeiből. Vagyis: közösségileg emésztenek, akár több különböző faj egyszerre összedobva, ami van! No, ebben viszont már van fantázia, és kibontakozhat a mikroba-közösségek kreativitása. Nem is csoda, hogy ők a legfontosabb lebontó szervezetek a világban, akik minden természetes szerves anyaggal képesek valahogy megbirkózni, és annak elemeit újra hozzáférhetővé tenni egymás és a növényi gyökerek számára.

És itt érkezünk el a lényeghez. Ugyanis kiknek köszönhetjük, hogy nem járunk derékig avarban, hullott szőrben, tollban, döglött macskában, sőt még elbizonytalanítóbb anyagokban? Hát nekik! Minden szerves hulladék eltüntetésére van receptjük, és dolgoznak is derekasan. Igen ám, de van egy bökkenő! Az ember néhány évtizede elkezdett olyan anyagokból készült tárgyakat gyártani, amilyen anyagok a természetben maguktól nincsenek, és így a lebontóknak sem voltak évmillióik kikísérletezni a lebontásuk receptjeit. Ilyen anyag például a legtöbb műanyag, de az üveg is hasonló. Ez még nem is volna baj, sőt, kifejezetten hasznos dolog is olykor. Ám iparunk elkezdte irdatlan mennyiségben ontani az ezekből készült egyszer használatos tárgyakat, mert mi ezeket (vagy a beléjük csomagolt akármiket) ész nélkül vásároljuk, és  mindezek maszatos hulladékában éppen úgy kezd térdig járni a világ, mint ahogy lebontók híján járnánk a elhullott állatokban. Elég gusztustalan világ közelít...

Reménykedhetünk ugyan egy kicsit abban, hogy mivel a gombák és főleg a baktériumok igen gyorsan szaporodnak,  génjeik mutációinak hosszú sorában előbb utóbb rálelnek azokra az enzimváltozatokra, amelyek el tudják hasítani feleslegessé vált termékeink kémiai kötéseit, és meggyorsul műanyag hulladékaink lebontása. De erre előre sajnos nem érdemes fogadni. Amíg nem köszönt be a valóságban a PET-faló mikrobák kora, jobban tesszük, ha minél kevesebb mesterséges szemetet szórunk ki a vakvilágba, ahol ezek bárki emberhez-állathoz elsodródhatnak térben és időben. Főleg olyanokhoz, akik nem kívánják, mert sem lebontani, sem megenni nem tudják. Ilyenkor nézni, szagolni és fogdosni ezeket az elhullatott dolgokat már rég nem olyan kívánatos, mint az áruházi polcon volt (addig a néhány napig). Belegabalyodni, felsebződni, mérgeződni tőlük pedig a legkevésbé sem kellemes (tízezer évekig) míg a lebontók valamit kitalálnak!