 |
| Bartha Vivien - 16 éves tanuló rajza, Torda |
Heti írásunk a határon túlról, Szabadkáról érkezett a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumból:
Korsós Brigitta: Szép új világ
A földön feküdtem. Kezeimet összekulcsoltam a tarkómon, és néztem a csillagokat.
A nagyapámra gondoltam. Sokat mesélt egy rég letűnt, szebb világról…
Mostanra fölborult a természet egyensúlya a világban, és minden tönkrement. Az a kevés érintetlen természet, amit eddig sikerült megőrizni, szennyezetté vált, az állatok, a növények nagy része örökre eltűnt. A Föld természeti kincsei szinte teljesen kifogytak. Ami pedig a legrosszabb, már alig van víz…
Az egész világon kitört a pánik, eluralkodott a káosz.
Elkezdődött a Nagy Háború. Ebbe a korba, a Sötét Jelenbe születtem én. Amint nagykorú lettem, besoroztak a hadseregbe, és elküldtek háborúzni más országokba azért, hogy elvegyük tőlük még azt a kevés vizet is, ami nekik megmaradt…
A nagy csatára készültünk, s úgy terveztük, hogy hajnalban váratlanul, lesből támadunk rájuk, így nagyobb esélyünk lehet a győzelemre. Most pihentünk, erőt gyűjtve a ránk váró ütközet előtt…
Egy hideg szellő végigsöpört a tájon. Megborzongtam. A mellettem fekvő árnyék, a Barátom, a legeslegjobb barátom, mocorogni kezdett.
- Alszol? – kérdeztem tőle csendesen.
- Most már nem. – felelte. – Úgy látom te sem.
- Gondolkodom. – feleltem.
- Értem – válaszolta. Majd újra megszólalt: - Én is ideges vagyok a holnapi csata miatt…
Ezt kedveltem benne. Nem kérdezősködött, mégis megértett mindent. Kiskorunk óta a legjobb barátok voltunk, mintha csak testvérek lettünk volna…
Egy erősebb szélroham ismét végigsöpört a tájon, majd hirtelen mozgolódást hallottam a távolból.
- Hallod ezt? – kérdeztem suttogva.
- Hm? Mit?
Válaszolni már nem volt időm, de nem is volt rá szükség. Már mindent értettünk… Tudták. Tudták, hogy itt leszünk, hogy támadni akarunk, ezért ők leptek meg minket… Az ellenség katonáinak lépteit, és fegyvereik csörgését hallottam. Felébresztettük a társainkat, majd Barátommal együtt a fegyvereinkért rohantunk. Közben nyilak, és golyók repkedtek el mellettünk… Nem volt nagy esélyünk a győzelemre, de azért hősiesen álltuk a sarat…
Nekem csak a vállamat találták el, viszont a Barátom életveszélyesen megsérült!
Miközben ott ücsörögtem mellette, mit sem törődve a záporozó lövedékekkel, azt kiabáltam: Hozzanak vizet! Hozzon már valaki egy kis vizet, mert különben meghal!!!
Az egyik társam, odafutott hozzám és azt mondta: Sajnálom, de az utolsó csepp vizünk is elfogyott!!!
O-Sense