Közjó, erőforrás vagy magántulajdon?

Fokváros az első város, ami ivóvíz nélkül maradhat ― írjak a Dél-afrikai napilapok hasábjai, riogatnak a nemzetközi címlapok. Aki olvasott, esetleg látott beszámolókat a Dél-afrikai városról, tudja, hogy gazdasági, társadalmi és etnikai értelemben a világ egyik legkiegyensúlyozatlanabb helyéről beszélünk. A luxusvillákat, hipszter éttermeket, óceánparti kisvárosokat, nyomornegyedeket, bádogházakat, nemzeti parkokat, gyógynövényeket és az erőszakos múlt szellemeit egyszerre öleli keblére Fokváros. Kijelenteni azt, hogy az egész várost érinti az ivóvízhiány, nem igazán értelmezhető.

Mit jelent a város egésze és kiket foglal magába a város? Fokváros gazdag üzlettulajdonosait, a nyugati turistákat, a nyomornegyedek lakóit, a város vendégmunkásait, a Tábla-hegy alatt legelő zebrákat, a sütkérező kobrákat vagy a híres rooibos teacserjét? Talán ők mind együtt alkotják a város ökoszisztémáját, de a vízhiány kétségtelenül különböző módon érinti a város ezen lakóit.

Volt olyan fokvárosi, aki a pánikot és a szűkösséget megelőzve egyszerűen elköltözött, vagy lelécelt Thaiföldre nyaralni. Én Magyarországra költöztem vissza Fokföldről, persze nem a vízhelyzet miatt. Lejárt a két éves egyetemi ösztöndíjam, és pont úgy adódott, hogy a vízhiány kritikus hónapjaiban utaztam haza. Sokan elismerően bólogattak, hogy milyen jól tettem, mennyire szerencsés vagyok, hogy pont most, ebben a kétségbeejtő és a világvégét felsejtő pillanatban költözhettem vissza. Itt aztán annyi víz van, lelkifurdalás nélkül folyathatom a vizet, de még egy levendulás relaxációs fürdőt is megengedhetek magamnak ― mondták. Sőt, talán még exportálhatnánk is a felesleges havat a Bükkből. És ha Magyarország újgyarmati törekvései eddig nem kaptak életre, most aztán itt a lehetőség betörni a posztkoloniális piacra. Kezdjük Fokvárossal! Szállítsunk magyar havat! Valahogy így moccant meg bennem is a kapitalista kisördög egy gondolatkísérlet pillanatáig.

De mennyivel jobb lett volna még Fokvárosban maradni, és részese lenni egy olyan politikai és társadalmi vitafolyamatnak, ami nem csak a vízről szól. A víz, ami egyszerű evidenciának, mindennapi erőforrásnak tűnik, az ma Dél-Afrikában elméleti értelmezések és gyakorlati válságmegoldó kísérletek főszereplője. Fokvárosban, ahol a vízhiányt a nemzetközi sajtó egyszerűen környezeti problémának nevezi, a helyiek egy része már felismerte, hogy egy komplex gazdaságpolitikai és társadalomökológiai válsággal van dolguk. Vagyis az ivóvíz drasztikus fogyatkozása nem kizárólag környezetei válság, hanem olyan, az élet fenntartásához nélkülözhetetlen természeti forrásról van szó, ami társadalmi, gazdasági és politikai változásokat és konfliktusokat indukál.

Amíg itthon sokan büszkélkedve mondják, de jó, Magyarország a víz országa, elfelejtjük, hogy például a palackozott ásványvíz milyen üzleti fogás. A víz, ami a szabadon használható közjavak egyike, egyszer csak eladhatóvá válik, piaci termékké redukálható. Az is előfordul, hogy vizet a havi csekkel azonosítjuk, csőtörések számában, a fürdőkád méretében, és a forró nyári napokon pohárszámban mérjük. A víz egy termék, amit megvásárolhatunk a vízművektől. Ez Fokvárosban sem működik másképp. Azonban sok Dél-afrikai háztartásban találkozunk olyan vízmérő készülékkel, amit egységekkel kell feltölteni, ahhoz, hogy a rendszerbe víz kerüljön. Az áram hasonlóképpen működik. Ez a technológia a britek üzleti (értsd gyarmati) kapcsolataikon keresztül került Dél-Afrika vízkeringési rendszerébe. Angliában a vízszámla kifizetését halogató munkásosztályt büntették ilyen vízmerő eszközzel. Többek között ennek a kütyünek köszönhető, hogy ma Fokváros szegénynegyedeiben nincs víz, ha épp a családnak nem jut pár ezer forintnak megfelelő rand vízegység vásárlásra. Sokan a szegénynegyedek kútjáról hordanak vizet, hogy egy lavórnyi vízben mosakodjanak.

A vízfogyatkozás nem feltétlenül hozott minőségi változást a szegénynegyed lakóinak, vagy a falusi közösségek életében, akik a válság pillanatáig is az egységrendszeres technológia korlátai között éltek. Egy gazdagabb negyedben ez kevésbé elképzelhető, ahol a vízszámlát fogyasztás után is be lehet fizetni, vagy ahol több tízezer forintos vízegység vásárlása nem jelenthet gondot. Egy évvel a hivatalosan bejelentett vízválság előtt tapasztaltam meg én is a társadalmi hierarchia és a vízfogyasztás kusza kapcsolatát. Az olasz barátnőmmel, Ilariával egy kisebb országjáró túrára indultunk. Első állomásunk Port Elizabeth volt, ahol költséghatékonyság szempontjából első alkalommal használtuk a Couchsurfing közösségi oldalt Dél-Afrikában. Felkészületlenül ért minket a hír, hogy az első éjszakánkat  a motherwelli szegénynegyed szélén tölthetjük egy éppen csak felépült házikóban. Szállásadónk körbevezetettek minket, miközben a szerény körülmények miatt többször elnézést kért. Akkor éppen egy hete költöztek be a terhes feleségével és annak öccsével. Mivel későre járt már, olyan 10 óra körül, megmutatta a fürdőszobát. Ott egy lavór szolgálta a családot a napi mosakodásban. Az asszony rögtön felajánlotta, hogy forral vizet, hiszen olyan hideg van így a tél közepén. Talán tizenhét fok lehetett. Nagyon hálásak voltunk neki a 3 liter forralt vízért. Persze másnap, amikor továbbálltunk, alig vártam, hogy forró zuhany alatt folyassam magamra a vizet. A tizenhat fokos télben nagy vágyam volt egy kád melegvíz is. Ettől a gondolattól a bűntudat is napokig járt bennem. Más egy lavór vízzel éli a téli napjait, én pedig türelmetlenül várom, hogy vezetékes vízrendszerrel érintkezzek.

Ahogy a víz fogyatkozni látszott 2017 decemberében, egyre több tipp keringett az internetet arról, hogy hogyan spóroljunk okosan. Februárra már egészen pánik hangulat borította el Fokvárost. Mindenki kereste a megnevezhető bűnbakokat. A helyieket a nyugati turistákat vádoltak, amiért képesek a hotelben relaxációs fürdőt venni az izzasztó szafari túra után. Én a szomszéd focipályára mutogattam, ahol minden délután, pontban ötkor locsolták a zöld gyepet. Egyik kedves barátom a politikusokra gyanakodott. Szerinte a válságot az uralkodó elit érdekei mozgatják. A helyi vezetőség csak a víz köbméterenkénti árát akarta emelni, hogy a városi önkormányzat több bevételhez jusson. Mindeközben a fokvárosi középosztály mérgelődött, hogy a Newlands erdőn átfolyó forrásvíznél, négy kannával a kezükben kell a kígyózó sorokban várakozni. Az internet pedig ontotta magából a mémeket. Az egyik érdekesebb mém egy lavór vízről készült a szerelmesek napján. A Valentin napi mémet én is viccesnek gondoltam. Aztán beugrott az első Couchsurfinges mosakodás élménye. Teljesen normális és hétköznapi szeánsz Dél-Afrikában, hogy az ember egy óriás műanyagtálból fürödik. Emlékszem, gyerekkoromban hányszor került elő a piros lavór, amikor három napig nem volt víz a faluban. A fehér fokvárosi felső- és középosztálynak kevés ilyen emléke lehet. Vagy már elfelejtették, hogy milyen volt a szűkösséggel együtt létezni. Hogy ezt (újra) megtapasztalják, egészen a februárban eszkalálódó vízválságig kellett várniuk, amikor a lavórban mosdás egy szerelmi gesztussá alakult.

A politikai vezetés kevésbé volt ilyen humorérzékkel megáldva. Minden interjú, nyilatkozattétel és önkormányzati kommunikáció a visszaszámlálásról, a nulladik napról szólt, amikor is a polgárok vízfogyasztását nulla literre kell csökkenteni. A napi fejkvótát ötven majd huszonöt literben határozták meg. Ebbe bele tartozik a főzés, mosogatás, mosakodás és a WC használat. Így a víz folyamatosan drágult és minden médium az egyéni fogyasztás csökkentését követelte a fokvárosiaktól. Amíg a közösség ereje volt a jelszó, egyértelmű volt, hogy az egyént helyezi középpontba, és bünteti a rendszer, aki nem bizonyult elég tudatos és okos vízhasználónak. Ez a retorika okosan elterelte a figyelmet a mindennapi rassz-hierarchiáról, a gazdasági egyenlőtlenségekről, ami a vízfogyasztáson keresztül is érzékelhető volt a városban. Az önkormányzat individualista beszédmódja egyenlő elvárást támasztott a város lakóival szemben. Azonban pont ez a hierarchiavakság okozott újabb igazságtalanságokat.

Amíg a gazdag negyedek lakói könnyen kifizetik a számlákat, képesek nagy mennyiségű vizet felhasználni, vagy jobb esetben befektetnek egy vízgyűjtő vagy újrahasznosító rendszerbe, a szegényebb városrészekben egyre kevesebbet tudnak fogyasztani az emberek. Az egyik legextrémebb eset az volt, amikor a középosztálybeli, főleg fehér lakosok kiálltak a Liesbeek-folyó védelméért, amikor kiderült, hogy többen is csapolják azt, főleg fekete lakosok. Majd amikor fekete munkásokat azon kaptak, hogy több literes kannával lavíroznak az országúton, illegális vízhasználattal vádolták őket. Pedig nem tettek mást, mint amit addig is minden nap csináltak: a piros lámpánál időző autósoknak olcsó, gyors ablaktisztítást ajánlottak.

A fokvárosi víz, amit a közjavak sorában tartottak számon, egyszer csak védett köztulajdon, piacosított magántulajdon lett, amit minden fokvárosi saját gazdasági erejéhez mérten vásárolhat, életmódjához és körülményeihez igazíthat. Vallja ezt a kapitalista logika, ami a víz infrastrukturális bevezetésével, a palackos víz kiárusításával profitot termel. 

Nem teszi ezt másképpen a helyi politikai vezetés sem, ami folyamatosan elzárkózik az alternatíváktól, és attól az értelmezéstől, ami szerint a víz nem erőforrás, hanem szabadon használható közkincs, az egészséges és higiénikus élet alapfeltétele. A vásárlóerőhöz igazított vízellátás újratermeli azt a társadalmi szegregációt, amit sokszor a környezeti feltételektől elkülönítve kezelünk. A vízhiány azonban a város egészét nem egyformán érinti. A különböző társadalmi rétegeket, férfiakat, nőket, állatokat és növényeket különböző módon érint. Amíg a vízhiány például Observatory negyedben közösségi tervezést és közös gondolkodást indított el arról, hogy az esővizet hogyan lehetne begyűjteni és hasznosítani, ugyanabban a negyedben konfliktus alakult ki a Liesbeek-folyó lecsapolása miatt. Ez a konfliktus a már létező faji feszültségeket tetőzte. A fekete munkások tolvajnak lettek kikiáltva, de hasonló módon a fehér gazdag negyed lakói érdektelen helyi kiskirályoknak.

Kollektív megoldás talán nem is létezik. Én sem találkoztam olyan lakóközösséggel, ahol ez működne. Amíg egy jómódú, inkább a felsőközéposztály lakónegyedében éltem, a szomszédok panaszt tettek a függönyöm miatt. Nem állt elég csinosan az ablakban szerintük. De a vízfogyasztásról alig esett szó. A Fokvárosi Egyetem annál inkább aktív terepe volt a vízpolitikai vitáknak. Ezt kihasználva sok diák kezdet olyan kutatásba, ami a vízválságra részleges megoldást jelentené. Az egyetem mérnöki kara vízgyűjtőrendszert tervezett, ami a WC-k öblítésére alkalmas esővizet gyűjti össze. De nem csak mérnökök dolgoztak a megoldáson. Az antropológiai tanszék kutatói hasonlóképpen naprakészek víztémában, ezzel nyomást gyakorolva a mérnöki innovációs elképzelésekre és a helyi politikai vezetőkre. Egyrészt a technológiai megoldások, amit a mérnökök kínálnak, nem értelmezik újra azt a problémakört, miszerint a víz erőforrás, kihasználható, piacosítható, tehát profitképes „alapanyag”. A másik probléma szintén a profitorientált politikai elképzelés, ami nem érzékeny azokra a mindennapi konfliktusokra, ami a vízfogyasztás miatt alakult ki Fokvárosban.

Az antropológiai tanszéken fél éves elméleti viták, beszélgetések és közös gondolkodás után arra jutottunk, hogy a megoldás nagyon egyszerű lenne. Az esővíz begyűjtése eddig is egy lehetséges alternatíva volt, amit az egyetemi vezetés is nagyon lassan ismert fel. A víz mint a bioszférában keringő elem nem csak az emberek éltető forrása. A fokvárosi állat- és növényvilág hasonlóképpen szomjazza a téli, esős időszak vízállományát. Így érdemes lenne beszélnünk a közjavak közösségi felhasználásáról, a kapitalista logika megkerüléséről. Ez elképzelhető egy szolidaritást feltételező gazdasági modellen keresztül, amiről Gagyi Ágnes itt ír. Azonban, ha az igazságos elosztás mellett nem vesszük figyelembe a bioszféra ritmusát, a társadalom és a természet összefonódását, akkor vakok maradhatunk a még nem tapasztalt, társadalomökológiai konfliktusokra. Ha nem vesszük figyelembe a folyó és a folyóparti élővilág igényeit, úgy hogy közben nem kriminalizáljuk a fekete munkásokat, akik a folyó vizét csapolják, akkor a régi hierarchiák könnyen újratermelődnek. Azonban a fokvárosi élővilágot nem lehet kizárni sem a politikai sem a gazdasági vitából. A rooibos teacserje vízigénye talán kevesebb huszonöt litertől, de azzal a kevéssel is fenntartható a helyi teaipar, ami sok család bevételéhez járul hozzá. A folyóparti kacsák jóléte és vízigénye csak annyira fontos, mint a fekete és fehér munkásosztály megélhetése. Timothy Morton nyomán azt mondanám, hogy a vízpolitikai krízis megoldása nem lehetséges egy szolidáris, nem kapitalista gazdasági elgondolás mentén, inkább a humán és nem humán szolidaritás mutathat kiutat az úgynevezett válságból. Vagyis a vízhiány a figyelmünket arra irányítja, hogy a víz a közös kincsünk, amiből az állatok, növények, baktériumok, moszatok és egyéb nem emberi teremtmények is követelik a részüket. A fokvárosi emberek nem alkotnak egy külön közösséget. A vízhiány csak kidomborította azt, amiről Morton ír: az ember és a természet egy szimbiotikus valóságban létezik együtt. Fokvárosban ez alapvető jelenség, ahol az erdők, hegyek és állatok együtt léteznek egy sűrűn összeszövődő ökológiai hálóban, a város közepén, ahol sokan a vizet újra a szabad közjavak sorába szeretnék emelni.

Írta: Czeglédi Alexandra

2018. április