Hallottál már a felelős turizmus kifejezésről?





Eredmények

Kövess minket!

 
 

 

alt
Mészáros Klaudia (16 éves), Zánka
A Bontogató c. sorozatunkban az általatok beküldött igényes, gondolatébresztő alkotások közül szemezgetünk.
 
 
Éreztél-e valaha is a győzelem mámoros ünnepében elviselhetetlen fájdalmat? Vége van, nyertél, de ez nem érdekel. Dean üvölteni akar, tombolni, de nem tud még megszólalni sem. Némán nézi, ahogy szerelme a földre esik. Lábai automatikusan indulnak meg felé, bár az agya még fel sem fogta, hogy mi történt.
Térdre ereszkedik, és az ölébe húzza a félig eszméletlen testet. 
- Úgy szerettem volna látni a végét – nyögi. 
Dean néma sikolyra nyitja a száját, érzi, ahogy könnyek égetik a szemét. Az ostoba, az érthetetlen harc..., de miért? Miért kell nekik az életüket áldozni? Természetesen tudja a választ. A víz. A víz az oka mindennek manapság. A vízért küzdenek, érte mennek csatába és áldozzák életüket. Gyűlöli a vizet! 
- Ann – de tovább nem jut, mert alig kap levegőt. A szavak értelmetlenné válnak, minek is beszélni? Az idő véges, ugyebár… 
Dean fejében önző gondolatok kavarognak, inkább látna itt egy tucat férfit, nőt és gyermeket, akik életük utolsó fejezetéhez érkeznek, csak ne ő, csak ne ő feküdjön most itt a kezei között!
Végül nem bír magával, sírni kezd. 
 
Annyi mindent szeretne még elmondani neki, de nem tud megszólalni. Képtelen rá, talán azért, mert még mindig nem tudja elfogadni, hogy most van itt a búcsúzás ideje. Az ajkába harap ösztönösen. Nem bírja elfordítani a tekintetét Annie sápadt arcáról. 
- Tarts ki – könyörög. Dean fel akar ébredni, mert tudja, hogy ez csak egy álom. Ő nem vesztheti el Anniet, ez nem történhet meg. Nem és nem! 
Annie elmosolyodik, de fájdalmas grimaszba torzul a máskor oly fényes, barátságos gesztusa. Látszik, hogy mondani szeretne valamit, de túl gyönge hozzá. 
Dean közel hajol és megcsókolja. Tudja, hogy Annie fájdalma csökken, de az övé kétszeresére nő. 
Képek villannak be, gyorsan pörögnek lelki szemei előtt. 
Amikor először megismerte a lányt, még az ellenállásnál. Mindketten az utolsó csepp vízért harcoltak, még vagy ezer másik emberrel. A vízért, amely legalább annyi életet vesz el, amennyit meg is ment. Dean sokszor gondolta, hogy nem éri meg. De sose tette szóvá. Csak sodródott az árral, alkalmazkodott. Annie már a kezdetektől erős volt, magabiztos. Jól bánt a fegyverrel, nem egyszer mentette meg társai életét. Rövid idő alatt kikiáltották őket az ellenállás Bonnie és Clyde-jának. Jól dolgoztak együtt, szavak nélkül is megértették egymást. 
     Bartha Vivien - 16 éves, Torda
Aztán az első csókjuk. Dean már akkor érezte, hogy ebből szerelem lesz, legalábbis az ő számára biztosan. Magával ragadta Annie természete, az, hogy mindig segít a bajba jutottakon. Ha valakinek, hát akkor ennek a lánynak járna egy jobb élet – gondolta még azon az estén. 
Majd amikor bejelentette, hogy ő el akar jönni a mai összecsapásra, mert túl sok katona lesz túl kevés ellenállóra. Dean nem akarta elengedni, mivel azon a napon szerette volna megkérni a kezét. Hiú remény volt, hogy meglesz az esküvő... De ő reménykedett. Nem gyerekre vágyott, nem is egy szép külvárosi házra. Ő csak Anniet akarta az örökkévalóságig. Vele jött hát, vigyázni akart rá – csakúgy, mint mindig. 
 
Valahogy visszazökken a jelenbe, maga sem tudja, hogy hogyan. Nem mintha nem örülne neki, hisz minél több idő lehet így Annievel. 
- Tarts ki – kéri még egyszer. 
A lány Dean tekintetét keresi. A fájdalma az egekbe szökik, és már ott tart, hogy bármit megadna, csak enyhüljön az égető érzés. 
Meg akarja mondani neki, hogy szereti. Mindig is szerette és mindig is fogja. Szólásra nyitja a száját, de nem tud hangot kiadni magából. Pár pillanatra elfordítja a fejét és körülnéz a poros utcán. Halottak mindenfelé, halottak, akik az életüket áldozták egy új, egy jobb helyért. És akik már sosem fogják megélni azt. De Annie tudja, hogy el fog jönni, el kell jönnie. Sajnálja őket, némán siratja is az ismeretlen harcosokat. A Halál mindenhol ott van, hosszú karmait kíméletlenül nyújtogatja az ember felé. Nagyon úgy tűnik, hogy most végre diadaltól mámoros hangon felnevethet, hisz valahára megkaparinthatja Annie Torot, a harcost. Akit már annyiszor majdnem magáénak tudhatott, de az utolsó percben a lány fürgén tovatűnt. 
Annie szeretné tudni, hogy milyen lesz majd a nap, amikor végre valahára győzelmet aratnak majd. Szeretne Deannel együtt örülni, érezni akarja a sok veszteség, sok vér eredményét. Az is lehet, hogy nem is fognak majd ünnepelni? Túl sok „járulékos veszteség”-be kerül a jövőbeli győzelem. 
A mindig biztos Annieben most először fordul meg, hogy talán ez az egész nem is éri meg. Persze, a cél szentesíti az eszközt, de tényleg így van ez? Lehet-e egy cél olyan fontos, hogy egy ilyen eszközt szentesítsen? Hogy szükségessé tegye milliók halálát? És ha már itt tartunk, akkor kit kell hibáztatni a történtekért? Az államot? Hisz az állam, a rendszer, vette el tőlük a megélhetés reményét, ők zárták el a csapokat, és ők ítélték az embereket szomjhalálra. Önző, gusztustalan tett volt ez, egyáltalán nem emberhez méltó. Csakhogy hol volt akkor már az összetartás? Pedig ha akkor összefogtak volna a civilek, könnyedén megbuktathatták volna a hibás rendszert. De nem! Ők nem ezt tették. 
A káosz eluralkodott a világon, mindenki önmagát akarta menteni. Ahogy a történelem során már annyiszor, most is a vesztükbe rohantak. Ostobák voltak, hisztérikusak. De van-e joga bárkinek is bírálni őket? Valószínűleg minden élő ember ugyanezt tette volna. 
Annie már többször is végig gondolta ezt, és mindig tehetetlen dühöt érzett ilyenkor. És most, a csatatéren, utolsó perceiben úgy érzi, hogy végre megbékél. Megbékél mindennel, elengedi az összes rossz emlékét és véleményét. Megérti a kormányt is. Végre nem vergődik az értelmetlen, saját maga felállított kérdések és vádak börtönében. És, óh, igen, Annie végre szabad!
 
Duzmath Anna (15 éves), Kunszentmiklós
Valahogy megfogja Dean nyirkos kezét. Pedig ő már szállni akar, el innen, el a világból. Ő már menne, repülne sebesen. 
Újra a szemébe néz, és megint megpróbálkozik egy mosollyal. Talán most sikerült is, mert Dean viszonozza. Igaz, az ő mosolya remeg az arcán, a kín tisztán leolvasható róla.
- Csak... - vért köhög fel, de örül, hogy sikerült hangot kiadnia – Gyere.... velem. Jó...?
Mert erre vágyik ő igazán. Hogy Deannel együtt hagyják maguk után a szenvedést. 
Dean teste megrázkódik, és alig láthatóan megrázza a fejét. 
- Veled vagyok, Annie. Mindig veled leszek – hangja furcsán erősen cseng. 
Annie az égre fordítja a szemeit. És felnevet. 
Nem tudja, hogy tényleg megtette-e, vagy csak a képzelete játszik vele, de már nem tudja megkülönböztetni egymástól ezt a kettőt. Eszébe jut a családja. A testvérei még a 2013-as években meghaltak, a szülei pedig még előbb. Találkozhat majd vajon velük? 
Körülnéz, egy réten áll. Fúj a szél, belekap a hosszú szálú fűbe. Érzi az illatát. Gyerekkorában is ilyen helyen nőtt fel. Nem messze tőle egy vízesés bukkan fel. Futni akar, repülni. Menni akar, végre, végre érezni akarja a lábai adta gyorsaságot! Maga mellé pillant, és hálásan elmosolyodik, amikor meglátja Deant. Már menne, de nem akarja itt hagyni. 
- Mondtam, hogy mindig itt leszek – kacsint felé a fiú egyet. 
 
Annie elvigyorodik és hagyja, hogy belekapjon a szél a hajába. Annyira békés itt minden, és már tudja, hogy nyertek. Megnyerték a végtelennek tűnő harcot, a háborút. 
Aztán elindul. Először mintha csak próbálgatná a lábait, majd gyorsít. 
Nem látja, csak érzi, hogy Dean vele van. 
Egyre gyorsabban és gyorsabban! 
Boldogan felkiált, szavait messze viszi a szél…szeretlek! 
 
Az írás szerzője Mohai Zsófia 14 éves tanuló a Pitypang Utcai Általános Iskolából, Budapestről.
Felkészítő tanára: Szabó Ágnes
2012

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés